FENYÍTÉS

Fizikai és / vagy mentális bántalmazás..., büntetés..., irányítás..., tekintélyelvű nevelés..., szeretetmegvonás..., feltételekhez kötött szeretet... - nagy az átfedés e fogalmak között.

Testi fenyítés alatt nem csak az elfenekelést, felpofozást értjük, hanem a fizikai fájdalom okozásának minden módját. A fizikai bántalmazás mélységesen megalázó, pusztító, a bántalmazott lelkét gyilkolja... Üzenete: semmisülj meg! 

A gyermek ilyenkor azt éli meg, hogy nem szeretik, nem fogadják őt el, elutasítják. Bűnös, és meg sem érdemli az életet, önbüntető viselkedés  alakulhat ki nála. Megkérdőjelezheti élete értelmét, súlyos önértékelési zavarral küzdhet...

A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a testi fenyítéssel a gyermekek agresszivitását növeljük, és azt tanítjuk meg vele, hogy a nálunk gyengébbeknél mindig elérhetjük amit akarunk, ha bántjuk őket. 

Megtanítjuk nekik, hogy letiltsanak bizonyos érzéseket, és ne foglalkozzanak mások érzéseivel sem. Ne bízzanak meg senkiben, és ne engedjenek igazán közel magukhoz senkit (sokszor a párkapcsolati krízisek alapja). Hol a szorongás, hol pedig az agresszió tengerében vergődnek. Sokszor az "osztály bohócai" vagy az "osztály rémei"... 

A mentális bántalmazás ugyan nem okoz akkora fizikai fájdalmat, de érzelmi szenvedést igen, és ugyanúgy kihat az egyén felnőttkori életére is. Megakadályozhatja, hogy boldog, sikeres és alkotó legyen, hogy beálljon az életfeladatába. A személyiségfejlődés kibontakozását gátolja, súlyos személyiség és identitászavarokat tud okozni.

A boldogság, az öröm pozitív érzelem. A bántalmazás által azonban nem a pozitív érzelmek kapnak utat, hanem a szomorúság, a harag, a düh, a félelem, és mindenféle ezekhez kapcsolható érzés is megjelenik.

A gyermek szorongóvá válhat, de az is lehet, hogy folyamatosan lázad, örökké elégedetlen. Előfordulhat, hogy egyik helyen így, másik helyen úgy viselkedik... Önbizalomhiánnyal küzd, értéktelennek, szerethetetlennek, kirekesztettnek érezheti magát, motiválatlanság jellemezheti. Önértékelési / énkép zavar léphet fel, megjelenhetnek különböző mentális és fizikai betegségek is. Kialakulhatnak a függőségek, hazudozások önmagának és másoknak... 

A büntetés célja mindig az, hogy "móresre" tanítsa a gyermeket. De vajon mennyire valószínű az, hogy jó hatással lesz a gyermekre, és a szülő - gyermek kapcsolatra az, ha  szülőként szenvedést okozunk gyermekünknek, szándékosan boldogtalanná tesszük őt? Ha a büntetés hatékony, akkor miért kell egyre emelni a mértékét, és a mennyiségét, és végül miért "rokkan" bele mindenki így vagy úgy? 

A kutatási eredmények azt mutatják, hogy ha a szülők megbüntették otthon a szabályszegést, gyakrabban szegte meg a gyermek házon kívül a szabályokat.

Joan McCord néhai szociológus remekül összefoglalta:

"Ha a szülők és a tanárok lecserélnék a testi fenyítést másféle büntetési módszerekre, akkor talán nem tanítanák meg a gyerekeknek, hogy üssenek, verjenek, rúgjanak; ettől függetlenül azonban továbbra is megerősítenék azt a gondolatot, hogy a fájdalom okozása legitim hatalomgyakorlási eszköz."

Tehát a probléma abból adódik, hogy kellemetlen élmény átélésére kényszerítünk gyerekeket. A kellemetlen élmény lehet testi sértés, szeretet- vagy figyelemmegvonás, megalázás, elzárás, vagy bármi más.   

Sajnos még mindig lehet találkozni olyan "szakértői" véleményekkel, melyek átnevezve elfogadhatónak, sőt már - már szükségesnek tartják a büntetést. Ilyen "kozmetikázott büntetések" a következmények, természetes következmények, előre bejelentett büntetések, a gyerekek elkülönítése gondolkodás céljából...

Ha a büntetés kevésbé súlyos, vagy ha "logikusan" összefügg a szabályszegéssel, azt következménynek hívják egyes szakértők". 

Ha előre bejelentjük, hogyan tervezzük megbüntetni gyermekünket, tehát előre világosan meghatározzuk, akkor egyes "szakértők" szerint ez nem is tekinthető büntetésnek. Szerintem azonban igen, hisz előre megmondjuk, hogy milyen szenvedést fogunk okozni, ha nem engedelmeskedik, és mindezt megelőzi a fenyegetőzés... Ez bizalmatlanságról árulkodik (nem hiszek abban, hogy helyesen cselekednél a büntetéstől való félelem nélkül...), külső motivációt ad a gyereknek, és erősíti benne a tehetetlenség érzését. 

Amikor a szülő passzivitással büntet, azaz nem segít, pedig megtehetné, azt egyesek természetes következménynek nevezik. Ha a gyerek elkésik a vacsoráról, hadd éhezzen! Ha az iskolába felejti az esőköpenyét, hadd ázzon meg másnap! Ezzel állítólag megtanulja a gyermek a leckét, de véleményem szerint valójában egyértelmű büntetésről van szó, méghozzá nagyon megalázó büntetésről.

Mit gondol erről a gyermek? Kétszeresen csalódik! Egyrészt azért, mert valami rossz történik vele,  másrészt meg azért, mert  a szülők segíthettek volna neki, de nem tették. Ennyire nem vagyok fontos számukra? Ennyire nem érdeklem őket? Ennyire jelentéktelen kis senki vagyok a szemükben? Szeretnek egyáltalán? 

A tetteinknek mindig van következménye, és ezt gyermekeinknek is van alkalmuk rengetegszer megtapasztalni, és van lehetőségük tanulni belőle. Ezzel alapvetően nincs gond, a fejlődésük része ez a tapasztalás. Amikor viszont a szülő szándékosan hagyja, hogy gyermeke szenvedjen, habár segíthetne, de látványosan nem teszi meg, az büntetés. 

Legyen bármilyen büntetésről is szó, egyik legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy ördögi kör kialakulását eredményezi. Haim Ginott szavait idézve: "Az engedetlenség és a büntetés nem két ellentétes pólus, amely kioltja egymást; épp ellenkezőleg: egymásból táplálkoznak, egymást erősítik."   

Miért nem eredményes a büntetés? 

Közelítsük meg ezt a kérdést most gyakorlati oldaláról...

• Feldühíti, megalázza a gyermeket. Szégyen érzetet kelt benne. Aki áldozatnak érzi magát, az - ha lehetősége nyílik rá - maga is bántalmazóvá válhat.
• A hatalommal való visszaélésre épül. A testi fenyítés arra tanítja a gyereket, hogy az erőszak alkalmazása elfogadott problémamegoldási módszer. Azt is megmutatja neki, hogyan lehet másokon levezetni a felgyűlt negatív érzelmeket. Jól a fejébe vési, hogy mindig az erősnek van igaza.
• Végül úgyis elveszíti a hatékonyságát. Ahogy a gyerek növekszik, egyre nehezebb olyan dolgokat találni, amelyeket elég kellemetlennek érez.

Thomas Gordon: "Ha a szülők folytonosan a hatalmukkal próbálják irányítani a gyerekeiket, amikor azok kicsik, az elkerülhetetlen eredmény az lesz, hogy soha nem tanulnak meg befolyásolni."

Minden szülő előtt két út áll. Építhet arra a tiszteletre és bizalomra, melyet kialakított a feltétlen szeretetével, és meggyőző észérvekkel elmagyarázhatja gyermekének, hogyan hat életére, illetve másokra, ha az egyik dolog helyett inkább a másikat teszi. De folyamodhat a nyers erőhöz is: "Ha nem hagyod abba, megbüntetlek!", ezzel azonban többek között az is a gond, hogy amikor gyengülni kezd a hatalma a gyerek felett, nem marad a kezében semmilyen eszköz.  

• Tönkre teszi a szülő - gyermek viszonyt. Amikor büntetünk, szövetséges helyett hatalmával visszaélő emberré válunk, akit jobb elkerülni.  Már az egészen kicsi gyermek is érzi a kiszolgáltatottság érzését, a szándékos szenvedés okozást. Nem érti, hogy ugyanazok az emberek hogy viselkedhetnek vele ennyire különbözőképpen: ölelik, puszilgatják, aztán büntetik, megverik. Megrendül a bizalom, a biztonságérzet. Egyre magasabb fal épül a szülő és gyermek közé. A félelem titkolózásra, hazudozásra készteti a gyermeket...
• Elvonja a gyerekeket a fontos kérdésektől. A büntetés hatására a gyerek nem fog többet foglalkozni azzal, amit tett, és végképp nem fog azon rágódni, hogy mit miért tett, és mit kellett volna tennie helyette. Sokkal inkább fortyog amiatt, hogy milyen undokok a szülei, és azon tanakodik magában, hogyan tudna rajtuk bosszút állni. Azon mérgelődik, mennyire igazságtalan a büntetés, és hogyan tudná legközelebb megúszni. Természetesen a titkolózást és hazudozást fogja megoldásnak látni...  
• A büntetéstől a gyerek mások helyett magára figyel. A gyereket az foglalkoztatja, hogy őt személy szerint hogyan fogja érinteni, ha megszeg egy szabályt, vagy ha ellenszegül egy felnőttnek, azaz milyen következményekkel kell számolnia, ha lebukik. A kockázatelemzés, a lebukás veszélyének csökkentése, a hazudozás, hogy önmagát védje, a gyerek szempontjából jogosak, de nem erkölcsösek. A büntetés akadályozza az erkölcsös gondolkodást! Vajon tényleg arra vágyunk szülőként, hogy azt lássuk, felnőtt gyermekünket csak az tántorítja el az etikátlan viselkedéstől, ha kilátásba kerül, hogy megfizet érte, azaz lebukik?

Amikor a szülő büntet, a gyermek valóban azonnal rá figyel, de nem azért, amiért a szülő gondolja, vagy reméli... A gyermek figyelmét a fájdalom kelti fel, no meg az, hogy a fájdalmat olyan ember okozza, akivel Ő függőségi viszonyban áll. Nem érti, hogy az a személy, aki állítólag szereti őt, miért ítéli időnként szenvedésre. Kialakul a gyermekben az a torz elképzelés, hogy a fájdalom okozása hozzátartozik a szeretethez. Azt is megtanulhatja, hogy a szeretet mindig feltételekhez kötött, és csak addig tart, amíg pontosan azt tesszük, amit a másik akar.   

Milyen hatásai lehetnek a fenyítésnek életünk későbbi szakaszaira nézve?

Amikor a bántalmazott, büntetett gyermek felnő, elköltözik szüleitől, habár megszűnik a napi, személyes kapcsolat közöttük, a gyermekkorát végig kísérő minősítő, kritizáló, bántó szavak, mondatok, fájó érzések vele maradnak, és belső hangként folytatódnak. 

Felnőttként folyamatosan ostorozza önmagát, elégedetlen önmagával, tudatosan vagy tudattalanul nem tartja méltónak önmagát a szeretetre, az elfogadásra, a boldogságra, sőt sokszor az életre sem. Nem működik semmilyen irányban a megbocsátás. A gyermekkort felválthatja a fizikailag vagy mentálisan bántalmazó párkapcsolat, megjelenhetnek a különböző pszichoszomatikus betegségek, áldozati szerepvállalás, kialakulhatnak az enyhébb vagy súlyosabb függőségek, nagy valószínűséggel önpusztító életmódot fog folytatni az egyén addig, még nem kerülnek feldolgozásra a fenyítés okozta traumák.

Ellenparancsot gyárthat magának az egyén tudattalanul, a "túlélés" érdekében, hogy meggyőzze önmagát létezésének jogosságáról, és csak a személyiség sajátosságaitól függ az, hogy ki hogyan igazolja életben maradását önmaga, és a világ előtt: mások szolgálata (ápoló, apáca, pap...), kényszeres megfelelés, örömszerzés másoknak önmaga igényeinek figyelmen kívül hagyása mellett, túlalkalmazkodás, önfeláldozás, munkamánia, extrém sportok (mágikus ellenparancs).

Felhasznált szakirodalom: Alfie Konh - Szülők feltétel nélkül