Amikor szülőtársaim szájából elhangzanak a következő, sokatmondó mondatok: "Nem szeretem, amikor szembe mész velem! A Főnök Én vagyok! / "Te ezt nem tudhatod még! / Én vagyok az idősebb, én ezt jobban tudom! / Én szültelek erre a világra, én mondom meg...! / Ameddig az Én kenyeremet eszed, ...!" ... (és még hosszasan sorolhatnám...), mindig felmerül bennem néhány kérdés... Belegondoltak-e már egyszer is őszintén abba, hogy mi játszódik le ilyenkor gyermekükben, és végig gondolták-e már egyszer is, hogy milyen következményekkel járnak ezek a mondatok? A mélyére ástak, hogy tudják, milyen hatással van ez a gyermek személyiségfejlődésére, felnőttkorára?
Megvagyok győződve, hogy NEM!
Nem hiszem, hogy szülőként szándékosan bántani szeretnénk gyermekeinket. Sokkal inkább azt gondolom, hogy nem vagyunk tisztában azzal, mivel, mit okozhatunk. Örökölt családi mintákat, nevelési stílusokat viszünk tovább öntudatlanul, és azt gondoljuk, hogy azért nem működik valami jól, mert rosszul csináljuk. Pedig nem!... Azért nem működik "túl jól", mert ezzel a szemlélettel, ezekkel az eszközökkel, nem működhet jól.
Nagyon fontosnak tartom ezért, hogy beszéljünk róla. Nézzünk végig néhány főbb, elterjedtebb nevelési stílust, hogy lássuk, a különböző nevelési módokkal mit nyerhetünk, és mit veszíthetünk, hogy tudatosan tudjuk meghozni - reményeim szerint - a legkedvezőbb döntést:
Szenvedünk és szenvedtetünk vagy szeretünk?
Megkötözünk vagy felszabadítunk?
Parancsolgatunk, fenyegetünk, büntetünk vagy békésen megegyezünk?
Erőszakkal irányítunk vagy egyszerűen csak helyes irányt mutatunk?
Újra és újra szembetalálkozom azzal a nézettel, miszerint alanyi jogon jár a szülőnek, hogy gyermeke helyett, mögött, feje fölött Ő döntsön nap mint nap... Tekintélyelvű nevelésbe (autoriter) botlom lépten - nyomon, és döbbenten, valamint fájó szívvel hallgatom a "jószándéktól" vezérelt szülők hosszas eszmefuttatását arról, miért is van az rendjén, hogy alapvetően Ők rendezik gyermekeik életét, s jellemzően úgy hozzák meg a gyermekeiket érintő döntéseiket, hogy egyáltalán nem vonják bele őket. E módszer alapja az utasítás, parancsolás, büntetés, és óriási hátránya az, hogy így a gyermeket a tekintélytől, büntetéstől való félelem motiválja. Elveti a soha véget nem érő bűntudat és szégyenérzet csíráját, mely egyre csak nő, és egy idő után önálló életre kell, fogva tartva az egyént egy életen át. Ez nagy baj, mert ezek nem szükséges alapanyagok a sikeres és boldog élethez, sőt... Ezek az életet sokkal inkább keserűvé, savanyúvá, émelyítővé, sok esetben elviselhetetlenné teszik.
De vajon tényleg az a cél, hogy robotszerű, engedelmes, gondolkodásra részben vagy egészben képtelen gyerekeket neveljünk? Valóban azt szeretnénk mi szülők látni, hogy az érzelmi elfojtások következményeként különböző zavarokkal, szellemi - testi betegségekkel küzdenek gyermekeink? Tényleg azon szeretnénk keseregni idős korunkban, hogy az időközben felnőtt gyermekünk nem találja a helyét az életben? Nem működik a párkapcsolata, szenved mint szülő, nem érzi magáénak azt a munkát, amit csinál, folyamatos a konfliktus az életében, bármibe is fog bele, félúton megáll, feladja... Egy engedelmességre nevelt munkavállaló, hogyan tudná önmagát érvényesíteni a felnőttek világában? Önbizalomhiány, énképzavar, különböző függőségek, kontrollálatlan dühkitörések, depresszív állapot alakulhat ki, melyek ellehetetlenítik végül az időközben felnőtt egyén életét. Az elfojtott negatív érzések sokszor agresszió formájában törnek a felszínre, s ezt az egyén akár önmaga ellen is irányíthatja, legyen szó önpusztító életmódról vagy akár öngyilkossági szándékról.
A rendszerváltást megelőzően, a diktatúra idején társadalmi elvárás volt engedelmeskedő, szolgálatkész gyerekeket nevelni. Hű elvtársakat, alattvalókat, akik gondolkodás nélkül végrehajtják az "irányító" utasításait, nem törődnek azzal, hogy a szabályok szükségszerűek-e, jogosak-e, és valójában mi a céljuk. Egyedüli joguk, és egyben kötelezettségük, hogy betartsák a szabályokat. Aki nem tartja be, lázadó, a lázadókat pedig meg kell büntetni, hogy eszükbe ne jusson még egyszer önállóan gondolkodni, ellentmondani... Az ebben a rendszerben eltöltött hosszú évtizedek, sajnos nagyon mély nyomot hagytak a mi kultúránkban is, mely erőteljesen érződik a nevelés területén még ma is.
Az autoriter neveléssel cseperedő gyerekek úgy érzik, csak akkor kapnak igazán szülői szeretetet, ha megfelelnek az elvárásoknak. Az elvárások ugyanakkor kimeríthetetlenek. Tökéletesen soha nem lehet nekik megfelelni, így azt gondolják, soha nem lehetnek eléggé jók. A túlzott megfelelési vágy komoly önbizalomhiányhoz vezet, sokszor az óvoda / iskola bohócaivá, vagy éppen rémeivé válnak, személyiségüktől függően pedig rendszeres dühkitöréseik vannak, vagy folyamatosan szoronganak. Mivel a tekintélytől, büntetéstől való félelem motiválja őket, nem foglalkoznak különösebben a szabályok megértésével, nem igen hoznak önálló döntéseket sem, a felelősségvállalással igencsak hadilábon állnak. Nem tanulnak meg felelősséget vállalni mondataikért, tetteikért, egészségükért, az életükért.
Ranschburg Jenő pszichológus szerint a tekintélyelvű neveléssel kialakított családi légkörben a szülő viselkedése (túlbüntetés, a gyermek közeledésének elutasítása, kevés szülő-gyerek interakció) a gyermekben agressziót vált ki, azonban ennek kiélésére nincs lehetősége. A szülő hidegségét, ellenszenvét sokszor úgy próbálja ellensúlyozni, hogy gyermeke iránti áldozatos gondoskodását hangoztatja. Ez az ellentmondás a gyermekben bűntudatot ébreszt, növeli agresszióját, amit aztán önmaga ellen fordít. Súlyos belső konfliktusok alakulnak ki benne, neurotikus zavarai lesznek, amik az évek során beépülnek személyiségébe, komoly torzulásokat okozva. Előfordulhat, hogy ez a nevelői attitűd teljes bizalmatlanságot eredményez minden felnőttel szemben, és öngyilkossági kísérletekre hajlamosíthat.
Mit élhet meg a gyermek?
Nem szeretnek, nem vagyok elég szeretetre méltó. Velem valami nagy baj van... Nem vagyok elfogadható. Nem vagyok fontos, nem számítok. Semmire sem vagyok jó. Bűnös vagyok, minden baj forrása. Nem vagyok méltó a szeretetre, anya közelségére... Biztos azért nem enged magához közel... Szégyenletes vagyok.
Megalázottság, kiszolgáltatottság, tehetetlenség.
Milyen felnőtté válhat?
Folyamatosan mások vélt, vagy valós elvárásainak igyekszik megfelelni. Könnyen befolyásolható. Bizalmatlansága, alacsony önértékelése, az érzelmek elfojtása, valamint mások közelségének el nem fogadása, illetve különböző gyerekkori tapasztalások elmaradása végett, súlyos gondokkal küzd kapcsolataiban, minden területen. A szeretetet, az alapvető emberi érzéseket kifejezetten nehezére esik megélni, elfogadni és kifejezni. Hajlamos a depresszióra, az önpusztító életmódra. Az (ön)szeretet, (ön)elfogadás, (ön)tisztelet, (ön)megbocsátás terén súlyos hiányokkal küzd.
Haim Omer a Tel-Avivi Egyetem pszichológusa egy előadásán így fogalmazott: „Évtizedek óta tudjuk, hogy nem tesz jót a gyerekeknek a verés, az érzelmi bántalmazás, és az autoriter nevelés. Sem az iskolában, sem a családban nem tesz jót, ha hatalmi hierarchiába rendeződnek a gyerekek és a felnőttek, ha a szülőknek a kontroll és az engedelmességre nevelés az elsődleges fontosságú, és ha a gyerekek azt tapasztalják meg, hogy ha valami rosszat tesznek, arra azonnali, szinte mérlegelés nélküli büntetés a válasz. Az ilyen (hatalomközpontú) gyereknevelési rendszerekben nemcsak az a rossz, hogy figyelmen kívül hagyja a gyerek egyéni szükségleteit, hanem az is, hogy a hatalom birtokosaként szereplő felnőtt általában távolságot tart a gyerektől, nem engedi őt közel magához.”.
A gyerek nagyon súlyosan sérül, ha azt éli meg, hogy nincs körülötte olyan felnőtt, akihez igazán kötődni tud, akiben megbízhat, és akivel kapcsolatban megtapasztalhatja a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást.
Omer szerint a mostani nagyszülői-szülői generáció tagjai jó eséllyel ilyen tekintélyelvű rendszerben nőttek fel, és ezt tartják természetesnek. Ennek a gyereknevelési mintának a legnagyobb az elterjedtsége Magyarországon is, és a szülők közel kétharmada mind a mai napig azt vallja, hogy a gyereknevelés elengedhetetlen része a verés, a fizikai büntetés, testi fenyítés és/vagy a gyerek megszégyenítése.
A harmonikus családi légkör megteremtése egy elérhetetlen álom, amikor alárendelt és fölérendelt szerepek vannak kiosztva a családban. A fenyegetés, parancsolgatás, fenyítés, a folyamatos harc és küzdelem szembe megy a szeretet törvényével, tehát nem érhető el ezáltal a tartós béke. Nem valósítható meg általa a szereteteljes, elfogadó, harmonikus családi légkör, mely alapvető fontosságú a gyermekek egészséges személyiségfejlődésének szempontjából.
Az őszinte, tiszta szeretetet, a tiszteletet nem lehet kikövetelni, megfélemlítéssel kicsikarni, az egyszerűen csak van, létezik, megteremtődik..., ha már tudatosak vagyunk arra, hogyan teremtődhet meg...
2. rész - Szabály-, és korlátmentes nevelés vezet el a boldogsághoz?
3. rész - Következetesen következetes?
