Nagyon sok szülő tekintélyelvű, szigorúan korlátozó neveltetésben részesült gyermekkorában. Amit erőteljesen magával hozott felnőtt életébe - a rengeteg feloldatlan gátláson, fájdalmas emlékeken, fel nem dolgozott traumákon túl - többek között az a mélységes elhatározás, hogy az Ő gyermekei szabadok és boldogok lesznek. Ő soha nem fogja elkövetni azokat a "hibákat", melyeket szülei elkövettek.
Ez egy szuper döntés, és nagyon nagy tiszteletem, hálám azoké a szülőké, akik így indulnak neki a szülőség viszontagságos útjának. A baj csak ott kezdődik, hogy - nagy valószínűséggel - azt egyetlen egy hiteles személy (esetleg hiteles szakember) sem mutatta, tanította meg, hogyan is lehet ezt jól, vagy "elég jól csinálni", hogy a megengedő nevelés tényleg működőképes legyen, szülőnek és gyermeknek egyaránt boldogságot nyújtson. Pedig ez a lényeg! Akkor lesz igazán boldog a gyermek, ha a szülő is szívből az...
Látom azt, hogy a szabadelvű nevelést előnyben részesítő szülők többségét ez a fiatalkori elhatározás irányítja erre az útra, de látom és hallom a kétségbeesést is, amit akkor élnek át, amikor azt tapasztalják, hogy nem az elképzelésük szerint működik a nevelés, valamint a csalódást, amiért nem sikerül megteremteni a megálmodott családi idillt, létrehozni a szülő - gyermek közti harmóniát, hiszen szívüket - lelküket beletették. Hittel és óriási elszántsággal indulnak el a szülők ebbe az irányba, majd egy idő után önmagukat, vagy egymást okolják amiatt, hogy nem működik...
Komoly küzdelem ám nem átadni azt, amitől gyermekkorunkban szenvedtünk, ugyanakkor gondoljunk csak abba bele, mekkora feladat átadni valami olyat, amiről csak elképzelésünk van, de gyakorlatunk, tapasztalásunk, pozitív mintánk nincs.
A boldog pillanatok sajnos sokszor vegyülnek az összezavarodottság érzésével, a kialakuló helyzettel szembeni tehetetlen dühvel, a felemésztő bűntudattal, melyet olyan pillanatokért él át a szülő, melyekben - a "birkatürelmen" túl - önmagából kifordulva úgy viselkedik gyermekével, ahogyan szülei viselkedtek vele, amikor kiszolgáltatott gyermek volt, a szégyen markoló fájdalmával, mely a vihar elülte után kezdi el kínozni, amikor azzal szembesül, hogy amiért küzdött eddig, amit idáig építgetett oly féltőn, szeretettel, most romokban hever. Indulhat újra a bizalomépítés!
Olyan ez, mint egy hullámvasút, ami száguld vele nap mint nap, és egyre nyomasztóbbá, félelmetesebbé válik számára, mivel úgy érzi, ebből már soha nincs kiszállás. Egyre kétségbeesettebben keresi a megállító gombot, vagy legalább a lassítót, de nem találja, így a kezdeti kellemes izgalom, kalandos utazás átalakul gyötrelmes küzdőtérré.
Haim Omer a Tel-Avivi Egyetem pszichológusa egyik előadásán beszélt arról, hogy miután a temérdek kutatás egyértelművé tette, a gyermekek személyiségfejlődése nagymértékben sérül a verés, az érzelmi bántalmazás, a kontrollra és engedelmességre való kényszerítés, azaz az autoriter nevelés által, mindenki elégedetten hátradőlt... Sikerült megoldani végre egy nagyon régi problémát! Már csak meg kell várni, hogy az első "szabadon" nevelt gyerekek is szülővé váljanak, és a harmadik generáció után már csak elvétve lesz nyoma az autoriter elveknek a gyerekkorban. Felnő egy kiegyensúlyozott, kevésbé befolyásolható, önbizalommal teli, tettre kész generáció, ám ehhez képest valami nagyon meglepő történt...
A kutatások - mindenki nagy döbbenetére - nem várt eredményt hoztak. Arra mutattak rá, hogy a totális szabadelvűség mellett nevelt gyerekek önbizalma nagyon alacsony, motiváltságuk szintén, stressztűrő képességük a nullához közelít, könnyen feladják, ha valami akadályba ütköznek, tehát hajlamosak arra, hogy megfutamodjanak a kihívások elől. Nem fejlődik ki az önállóságuk, az önkontrolljuk, ami folyamatos frusztrációt idéz elő, mely következménye az agresszió, vagy a szorongás, a depresszió.
Azokban a családokban és iskolákban, ahol a gyerek lett a „Főnök”, még annál is több bizonytalansággal, veszéllyel, kockázattal és negatív következménnyel álltak szemben, mint a hierarchián alapuló, autoriter működésben. Előadásában Omer kihangsúlyozta, hogy ma már több mint négyszáz magasra értékelt, megbízható, és nagy részvétel mellett lebonyolított kutatás tanúskodik arról, hogy ez az irány „nem jött be”. Ismét adott a feladat: valami mást kell kitalálni, mert nem lehet visszatérni a hatalomközpontú autoriter gyerekneveléshez, de az sem működik, ha teljesen kivonjuk a rendszerből a szülői, nevelői tekintélyt.
De miért okoz ekkora zűrzavart, káoszt a gyermekben, a család életében a szabadelvű nevelés? Tekintsünk egy kicsit mélyebben bele, mi áll ennek hátterében...
A megengedő vagy ráhagyó stílusú nevelés jellemzője az irányítás totális hiánya. Fontos azt tisztázni, hogy nem azzal van a gond, mikor egy gyermek vissza mer szólni a szüleinek, vagy önálló elképzelése, akarata van, de az már elég nagy gond, ha a szülő soha nem mer, vagy nem tud nemet mondani gyermekének. Minden kérésre, minden pillanatban ugrik, és megfontolás nélkül teljesíti azokat, függetlenül attól, hogy gyermeke pozitív, egészséges fejlődését szolgálja, vagy sem.
Ha soha semmilyen korláttal, szabállyal, felelősségvállalással, negatív következménnyel nem találja szembe magát a gyermek (és itt nem a büntetésre, vagy következmény mögé bújtatott büntetésre gondolok), egy veszedelmekkel teli, értelmezhetetlen, ijesztő világba csöppen, biztonság érzete nem alakul ki.
Mivel egy gyerek önuralma még kifejlődőben van, nem tudja korlátozni saját magát, vagy uralkodni a vágyain. Az önuralom gyakorlása még nekünk, felnőtteknek is nehéz (érdemes azonban gyakorolni, hisz példamutatással nevelünk a leghatékonyabban), de a gyerekeknek korlátok nélkül lehetetlen. Így történhet meg az például, hogy ha a döntést a gyermek kezébe adjuk, sokszor erőt vesz rajta a "lustaság". Egyre jobban romlanak a jegyei az iskolában, vagy épp játékfüggővé válik. Egyre erőteljesebben éli azt meg, hogy képtelen különböző dolgok elvégzésére, így sorra kimarad a sikerélmény az életéből, mely az önbizalom kifejlődésében azonban elengedhetetlen, és kiemelkedő szerepet kap. Kudarcban viszont lesz része bőven, és felnőttkorában is jó eséllyel nehézséget fog jelenti számára az, hogy megtegyen, véghez vigyen dolgokat...
A gyerekekkel foglalkozó szakemberek többsége korunk egyik legnagyobb problémájának az okos telefon, tablet, számítógépes játékok korlátlan, és idő előtti használatát tartja. Nagymértékben hozzájárul a figyelem-, valamint különböző magatartászavarok kialakulásában, fenntartásában, és ha most nem is térek ki különösebben a digitális térben elkövetett bántalmazásokra, tudnunk kell, hogy létezik, és rendkívüli rombolást idézhet elő a fiatalok személyiségfejlődésében. A digitális autizmus hatalmas méreteket ölt napjainkban, komoly fejlődési zavarokat okozva világszerte. Nagy kihívás szülők, és pedagógusok számára egyaránt ezen "modernkori kütyük" egészséges és biztonságos mederben való tartása, használata.
Milyen üzenete van vajon annak, ha azt tapasztalja meg a kisgyermek, hogy sírással, hisztivel, extrémebb esetekben fenyegetéssel, bántalmazással, zsarolással elérheti azt, amit csak szeretne? Kicsit gondoljunk csak ebbe bele..., ha ez a viselkedés rögzül a gyermekben, milyen nehézségeket okozhat ez majd az iskolás évek alatt, illetve felnőttkori élete során. Hogyan fogja kezelni a társas, szociális helyzeteket, amikor nem az ő akarata teljesül? Jó eséllyel az asszertiv kommunikáció helyett az erőszakos megnyilvánulások híve lesz, vagy a szülői mintát követve, kifejezetten konfliktuskerülővé fog válni. Lássuk be, egyik sem a kiegyensúlyozott élet támogatója, rengeteg stresszel, küzdelemmel, és fölösleges szenvedéssel jár mindkettő.
Egy családi rendszerben, mindenkinek pontosan meg van a helye, s ez nem borulhat fel anélkül, hogy ne okozzon komoly "tüneteket". A gyermek nem kerülhet szülői, "Főnöki" szerepkörbe úgy, hogy ez ne járjon negatív következményekkel.
A totális ráhagyó nevelés a gyermekben legátolhatja a kompetens, autonóm, integrált felnőtt énrész kialakulását, megakadályozhatja az asszertiv én kifejlődését, nem engedi, hogy a fejlődő kis egyén szépen lassan, de biztosan beletanuljon, beleálljon a valódi, boldog felnőtt létbe.
1. rész: Kedvenc sakkfigurám, vagy csodálatraméltó gyermekem?
3. rész - Következetesen következetes?
